A HIV-fertőzéssel szembeni rezisztencia genetikusan meghatározott lehet

Nyomtatóbarát változatKüldés e-mail-benPDF
Cikk: 
Detels R. és mtsai. - AIDS, 10, 102, 1996.

Számos olyan vizsgálati eredményt közöltek az elmúlt évek során, melyek arra mutatnak, hogy a HIV-expozició nem mindig vezet fertõzéshez, létezik rezisztencia a HIV-1 infekció iránt. Az alacsony dózisú vírus bejutása az eddig nem fertõzött egyén szervezetébe egyes esetekben csak a celluláris immunválaszt stimulálja, az ellenanyag képzõdést nem. Így ezek a HIV-fertõzésnek kitett egyének szeronegativak maradnak, és bennük a vírus is hosszabb-rövidebb idõ alatt kimutathatatlanná válik.
 
Szerzõk azt a hipotézist állították fel, hogy a HIV-1 infekció iránti rezisztenciáért legalábbis részben genetikai faktorok a felelõsök. Ennek a hipotézisnek az igazolására összehasonlították egyes genetikai markerek elõfordulását két csoportban. Az egyik csoportot az un. UCLA Multicenter AIDS Cohort Study-ban (MACS) résztvevõ 23 olyan egyén képezte, akiknek vérébõl 1986-87-ben izolálták a HIV-1 vírust, de akik legalább 7 éven keresztül tünetmentesek maradtak. A kontrollcsoportot 137 olyan, ugyancsak a MACS keretében vizsgált olyan egyén alkotta, akik szeropozitívvá váltak, és akiket még ezután legalább 6 évig nyomon követtek.
 
A két csoportban meghatározták a HLA-I osztályba és a HLA-II osztályba tartozó gének, továbbá a TAP (transporter associated with antigen processing) 1 és TAP-2 gének allotipusainak frekvenciáját. A TAP gének szabályozzák a HLA I. osztályba tartozó proteinek szintézisét, amelyek kulcsszerepet játszanak a vírus-fertõzött sejtekben az idegen fehérjékbõl keletkezõ peptideknek a cytotoxikus T sejtek felé való prezentálásában.
 
A HLA II. osztályba tartozó gének alleljeinek elõfordulása a két csoport között nem különbözött egymástól, a HLA-I osztály alleljei közül is csak a HLA-A26 fordult elõ szignifikánsan gyakrabban az elsõ csoportban. A TAP variánsok frekvenciájában azonban lényegesen nagyobb különbség volt észlelhetõ. A TAP 1.4-el jelzett variáns az elsõ (HIV-exponált, de szeronegativnak maradt) csoportban 26%-ban, a második, szerokonverziós csoportban viszont csak 6%-ban fordult elõ (p=0.006) és hasonló, bár kisebb különbséget észleltek a TAP 2.3 variáns (61%, ill. 36%, p=0.021) gyakoriságában is. A TAP 1.4 és TAP 2.3 variánsok együttesen a két csoportban 17, illetve 1%-ban fordul-tak elõ (p=0.004), míg e két variáns valamelyikét az elsõ csoport egyedeinek 70, a másodiknak pedig csak 39%-a hordozta (p=0.006). Az eredmények alátámasztják szerzõknek azt a hipotézisét, hogy a HIV-1 fertõzés iránti rezisztencia genetikusan meghatározott. Mivel azonban azok a variánsok, amelyek elõfordulásában a nem-fertõzõdött és a fertõzõdött egyének között jelentõs különbségek voltak észlelhetõk, az elõbbi csoportba tartozó egyéneknek is csak egy részében fordultak elõ, valószínûnek látszik, hogy a rezisztenciáért a TAP-1 és a TAP-2 locushoz közel fekvõ, ezekkel együtt öröklõdõ, ma még ismeretlen gén a felelõs. Az is lehetséges, hogy a TAP gének mellett más génlocusok is szerepet játszanak a HIV-fertõzés iránti rezisztenciában.